A templomos rend Magyarországon a 12. század második felében jelent meg. Nem bizonyítható az a feltételezés, amely szerint a lovagok már 1147-ben, VII. Lajos francia király keresztes seregeinek átvonulásakor megtelepedtek volna hazánkban. Az első, források által is igazolható templomos ház az Adriai-tenger mellett fekvő vránai rendház volt. A Vránában álló bencés Szent Gergely monostor ugyanis már 1169-ben a templomosok kezében volt. Ezt követően, a 12. század utolsó évtizedeiben egyre többet hallunk a magyarországi templomosokról; újabb birtokokat, rendházakat kapnak, például Zengg városát, a hozzá tartozó Szent György egyházzal együtt (1172-1185 között), Boiscét (1186), és a sort még hosszan lehetne folytatni. A 13. század elejétől pedig kezdetét vette a rend viszonylag gyors terjedése a királyságban, ami elsősorban a keresztes eszmeiséget pártfogoló királyaink - Imre és II. András - adományainak köszönhető. (Mindketten fogadalmat tettek keresztes hadjárat vezetésére, és András be is váltotta ígéretét, 1217-ben részt vett az V. keresztes hadjáratban.)
A jelenleg ismert források szerint a középkori Magyar Királyság területén a templomosoknak, a rend 14. század eleji eltörléséig, tizennégy rendháza (Boisce, Béla, Dubica, Esztergom, Gecske, Glogonca, Gora, Keresztény, Nekcse, Okriszentlőrinc, Szentmárton, Vrána, Zablata, Zengg) és közel 50 egyéb birtoka (földterülete, temploma, vára, városa, háza, halastava, stb.) volt. Más nyugat-európai területekkel összehasonlítva, ez igen kevés. Feloszlatása pillanatában a rendnek Angliában és az egyik francia tartományban, Provence-ban például 40-40, míg Aragóniában és Katalóniában együttesen 32 rendháza volt. Adataink alapján tehát a magyar házak száma körülbelül harmada lehetett a Nyugat-Európában létezett templomos rendházaknak.
A felsorolásból kitűnik, hogy a rend magyarországi házai és birtokai elsősorban az ország déli tartományaiban - az akkoriban Szlavóniának és Horvátországnak nevezett területeken - feküdtek.
Mindazonáltal a magyarországi templomos házak és birtokok önálló provinciát alkottak már a 12. század második felétől. A magyar rendtartomány első említése az 1156 és 1169 közötti időből származik.
A 13. század közepén, a tatárjárás idején, Tamás spalatói főesperes leírásából tudjuk, hogy a templomos lovagok vitézen kivették részüket a mongolok elleni küzdelemből, és Ugrin kalocsai érsek, illetve Kálmán herceg mellett a templomosok mestere volt a magyar sereg egyik vezére. A muhi csatában azonban nem bírtak a túlerővel, és mesterükkel együtt mind egy szálig odavesztek. (A templomos lovagok Spalatói Tamás által meg nem nevezett mestere minden bizonnyal az a Rembaldus de Carono vagy Carumb volt, aki 1235-től állt a magyar templomosok élén.) A tatárjárást követő néhány évben forrásaink nem is nagyon tesznek említést a lovagokról - a nagy vérveszteség után rendezniük kellett soraikat.
A rend tagjai a katonáskodás mellett hiteleshelyi tevékenységet is folytattak az országban. A középkori Magyarországon "hiteles helynek" nevezték azokat az intézményeket - elsősorban a szerzetesrendek kolostorait -, amelyekben írásba lehetett foglaltatni a különböző jogi ügyleteket (általában birtokok adásvételéről, korábbi adománylevelek megújításáról volt szó). A templomosok több magyarországi konventje is tevékenykedett hiteleshelyként, de sajnos csak néhány általuk kibocsátott irat maradt fenn.
A 14. század elején a rend ellen indított per megpecsételte a magyar tartomány sorsát is. A kevés forrás alapján úgy tűnik, a rend feloszlatása Magyarországon békésen zajlott, a tagok nem kerültek börtönbe, többségük a rivális lovagrend, a johannita rend tagja lett. Az egykori templomos birtokok zömét is ez a rend szerezte meg.
(1) Részlet Stossek Balázs azonos című tanulmányából. Megj.: A Templomos Lovagrend regulája, Kairosz-Agón 2002, Budapest. Szerk.: Pánczél Hegedűs János.